Emlékszem, úgy 14 éves lehettem, amikor egy késő nyári estén ültünk a konyhában, és vörösbort kóstoltunk. Egy küvét, Dúzsi Tamástól. Valahogy az a bor nagyon meghatározó volt az életemben. Annyira különleges, gazdag illat- és ízvilág jellemezte, hogy egészen lenyűgözött. Azt gondoltam, hogyha a szőlőből ilyen csodás italt lehet készíteni, én ezzel szeretnék foglalkozni!
Nem tudom mikor borzongtam bele először a Szent György-hegy festményszerű látványába, a nyári levegő szőlőillatába, de az érzés máig is tart. Hosszú volt az út, mire az otthonom lett e táj, de már a részévé váltam, Édesapámtól teljesen átvéve a "szülői felügyeletet" a szőlő felett.
Valahogy amikor itt ül az ember a lilaakác lugas alatt és kortyolgat, eszébe jutnak régi emlékek…
A szüretek, amelyek mindig összehoztak bennünket. A rokonok és barátok vidám sokasága már péntek este elindította hétvégi szüreti mulatságot, amiben a legjobb az volt, hogy együtt voltunk, jókat ettünk-ittunk, megalapoztuk a hajnali munkakezdés hangulatát.
Unokatestvéreimmel a kis puttonyok cipeléséért kemény harcokat vívtunk, és nagy dicsőségnek számított, ha valaki vihette. A teraszon alvás izgalma a szabad ég alatt, a csillagos égbolt látványa, az éjjelig tartó beszélgetések élménye ma is szép emlék mindenkinek. Aztán felcseperedtünk, a szőlőtőkék fölé nőttünk és már többnyire barátokkal jártunk a hegyre, ünnepelni a leköszönő kamaszkorunkat egy kis szalonnasütéssel, beszélgetős borozgatással, vidámsággal.
Évről évre, fokozatosan vettem át apától a feladatokat, és nagyon élveztem ezt a fajta munkát. Kikerülve a kecskeméti főiskoláról, lelkes fiatalként sok-sok ötletem volt, és persze nagyon szerettem volna saját bort készíteni. Voltak is próbálkozásaim, néha jobban sikerült, néha kevésbé. Volt olyan, amit mi ittunk meg, de volt olyan is, ami kereskedelmi forgalomba is került. Akkor nagyon büszke voltam.
2009 óta dédelgettem azt az álmot, hogy egyszer készítek egy olyan küvét, ami az én elképzeléseimet tükrözi. Amiben egy kicsit én is benne vagyok... Ez lett az Emese Álma. Már négy évjáratot megélt, és szerencsére nagyon sikeres.
Ahogy teltek az évek Apát egyre inkább foglalkoztatta a nyugdíjas lét gondolata, én pedig egyre inkább szerettem volna a magam ura lenni. Végül 2024 januárjában vettem át a pincekulcsot, ami óriási felelősség, de egyben óriási lehetőség is.
Szeretem, hogy a magam ura vagyok és hogy a döntések súlya az én vállamon nyugszik. Minden nehézsége mellett számomra ez felszabadító. Nem szeretnék letérni a korábban meghatározott útról, de nyilván vannak saját elképzeléseim, amiket szeretnék hosszú távon megvalósítani.
Az első évben még óvatosan változtattam, de tavaly már bátrabb voltam. A szüreti időpontok megválasztásával és a többlépcsős szürettel kezdek közelebb kerülni ahhoz, amit szeretnék. A borkészítés teremtés, viszont minden évben csak egy lehetőségünk van, és az esetleges hibákat, rossz döntéseket csak a következő szüretnél van lehetőségünk kijavítani, újragondolni.
A Szent György-hegy bazaltrétegeinek mineralitása úgy gondolom egy kivételes alap, ami esszenciálisan benne van a palackjainkban, de számomra a főszereplő mindig is a szőlő, hisz minden itt dől el. Ma már 9,5 hektáron védjük a szőlőszemeket, körültekintően figyelve a tőkék alacsony terhelésére, így egy tőkén nagyságrendileg egy palack bor terem.
Eleinte 3 fajtával dolgoztunk, ( Olaszrizling, Chardonnay, és Szürkebarát) ami később kiegészült Cserszegi Fűszeressel, Rajnai Rizlinggel, nagy kedvencemmel a Hárslevelűvel és a Kéknyelűvel is. 2014-ben telepítettünk még Cabernet Franc-t is, melynek első borát a 2017-es évjárat fogja megadni. Tőkéiből épp annyi van csak, hogy megtöltsön egy 300 literes fahordót.
Az alapok nem változnak, de a jövőre nézvést az az elképzelésem, hogy szegmentálom a kínálatot. Szeretném, ha lenne egy frissebb, illatosabb, könnyedebb vonal – amit a cserszegi vagy a chardonnay képvisel –, egy érleltebb, testesebb, klasszikusabb – a hárslevelűvel és a kéknyelűvel –, és valami, ami ezt a két stílust összeköti, egyfajta átmenet a kettő között: az olaszrizling.
A szüret ma már nem csak egy könnyed hétvége. És nem is olyan mókás, mint tízévesen. A munka már nem unokatesós önfeledt játszadozás a szőlőtőkék között, és ritkán alszom a teraszon. Mégis minden nap, amikor fél ötkor felébredek, hálás vagyok azért, ami itt körülvesz.
Az a vágyam, hogy a pince maradjon ilyen bensőséges-családias, mint amilyen eddig volt. Hogy aki ide betér, kicsit hazaérhessen. Letehesse a stresszt, a gondokat, és megújulva térhessen vissza az életéhez.
Minden korty új élmény – szól a Nyári Pince új mottója. Én ezt az érzést szeretném átadni az embereknek: ha belekóstolnak a borba, ne az alkoholon-savon-cukron gondolkodjanak, hanem azon, hogy bennük mit indít el, nekik mit jelent, milyen érzések, emlékek jönnek elő. Adjanak időt maguknak és a bornak. Álljanak meg egy rövid időre, és csak élvezzék a jelent…
Nyári Emese
